Pörgős és vidám dallamok pendültek a fülemben, miközben a nyugati téren kapkodtam a lábaimat. Már csak hét percem maradt, hogy elérjem a vonatot és jegyem még nem vettem. Furcsamód egyáltalán nem voltam ideges, sőt igazából nagyon jó kedvem volt. Beszaladtam a nyugatiba, a jegypénztárhoz. Amíg sorban álltam, volt időm végig gondolni, hogy milyen nagyszerű is volt az elmúlt egy nap. Hiszen Ági és én megcsináltattuk az első piercingünket, majd egész nap együtt voltunk. Kitárgyaltunk mindent, amire a múltkori sörözés során valami oknál fogva nem maradt időnk.
Tehát, megvettem a jegyet, majd továbbra is érthetetlen nyugalommal és még mindig vidám zenével a fejemben fellétem a vonatra. Láss csodát, pont indulásra a helyemet is megtaláltam. Nem tudni miért, mégis olyan ötperces késéssel indult a vonat, ezért rágyújtottam. A felszálló füstkígyókat bámulván eszembe jutott a hétfő este, vagyis inkább a hétfő éjszaka. Bár addig nem értettem miért is megyek haza, hirtelen csak arra tudtam gondolni, hogy el kell hagynom ezt a várost a lehető leghosszabb időre. Úgy éreztem, hogy jót fog tenni ez a kis szünet. Egy emberrel szerettem volna találkozni és elmesélni neki, hogy mi minden történt velem az utóbbi kettő hétben. Természetesen főként nem a közelmúlt eseményeit szerettem volna elmondani, hiszen nyár óta nem beszélgettünk egy normálisat Fruzsival.
Nem értettem mi történik velem, mikor könny szökött a szemembe, ahogy a vonat elindult. Most már tudom, hogy Pesttel kapcsolatban még sohasem volt ilyen érzésem, mármint, hogy el akartam menni onnan. Egyszerűen besokalltam.
Az elmúlt időszak nagyon nehéz, de ugyanakkor csodálatos is volt számomra. Megváltozott az egész életem, minden tekintetben. Más emberek között töltöm a mindennapjaimat, más érzésekkel szembesülök. Vágyakoztam arra, hogy végre itthon legyek, de még hatalmasabb vágyat éreztem Fruzsi iránt. Már komolyan megijedtem, hogy ez a vágyakozás átcsap egy úgynevezett másfajta vággyá, amit egyikőnk sem igazán értékelne. Így hát, ez lett az első érzés, amit azon nyomban a helyére is kellett tennem. Realizáltam, hogy ez egyszerűen csak egy baráti szeretethez hasonló érzés, de mégis sokkal finomabb és magasabb rendű, mint akár a szerelem vagy a színtiszta szeretet. Ehhez még az is párosul, amit már írtam, hogy régóta nem beszéltünk. Majd végiggondoltam, hogy kik azok az emberek akik igazán kedvelnek és akikre több időt kellene fordítanom. Furcsállottam, hogy végtelenül logikusan és következetesen, ugyanakkor higgadtan sikerült ezeket is helyre rakni. Majd a buszon azt próbáltam gyakorolni, illetve találgatni, hogy anyukámnak mi lesz a reakciója, ha meglát. Stratégiát próbáltam kidolgozni, hogyan is tudnám elkerülni a felesleges veszekedéseket és próbáltam minden esetleges verzióra felkészülni. Újból meglepődtem magamon, hogy miken gondolkodom…
De valószínű, hogy erre a problémára is megtaláltam a saját megoldásomat, hiszen már szombat éjszaka van és még nem veszekedtem anyukámmal.
Ahogyan hazafelé sétálgattam és a baromi nehéz táskámat cipeltem, észrevettem, hogy milyen széen süt a nap, és tudatosult bennem, hogy már ősz van. Nem tudom, eddig miért nem vettem észre. A színes leveleken megcsillan a napfény és ha a vörös, sárga, halványzöld levelek a válladra hullanak az utad közben, az igencsak felemelő érzés… 'Flash'.
Hazaérve be is feküdtem a kis ágyacskámba, a plüss és velem egyidős elefántommal együtt. Majd másnap végre találkoztam Fruzsival.
Kétségekkel teli, szomorú és egyszerre boldog történetet meséltem el neki. Egy hihetetlen történetet, amit még magam sem hiszek el. Egy csodálatos történetet, ami felkavarta az amúgy is rendezetlen érzéseimet. Meglepődtem Fruzsi reakcióján… csak mosolygott, majd elmondta a véleményét. Tényleg csak ez a pár mondat, ez a kis szikra kellett ahhoz, hogy átlássam az egész életemet. Csak ez a pár szó kellett ahhoz, hogy újra meglássam miért is vagyok most fent Pesten. Hogy eszembe juttassa, mekkora lehetőség van a kezeimben, hogy végre valóra válthassam azokat az álmokat, amiket már nagyon rég óta dédelgetek. Mégis, ezt az érzelmi síkot elválasztottam a való élettől. Megkockáztatom, hogy szóban egyáltalán nem, vagy csak nagyon ritkán fogok beszélni az érzéseimről. A legnagyobb baj az volt velem, hogy mindenkinek meg akartam felelni és mindent véresen komolyan vettem az első perctől kezdve. Még mindig hitem van az emberekben és hiszek abban, hogy mindenkiben ott rejlik a jó. Véleményem szerint főként azok hisznek az élethosszig tartó barátságban és azok hisznek csak igazán a szerelemben, akik ennek az ellenkezőjét állítják. Ugyanis sokáig én is azt vallottam, hogy a szívem jégbe fagyott és soha többet nem lesz kées szeretni. Aztán jött ez a Fruzsi, akinek akármit mondok, megérti. Mindenfajta érzésemet elfogadja és ugyanolyan boldog, ha lát, mint én. Szavakkal persze nehéz leírni, ezt érezni kell. Veszekedni is szoktunk, nem is keveset… mégis mindkettőnk úgy áll oda a másik elé, úgy áll a kettőnk barátságához – hogy tudjuk ez örökké fog tartani.
Amikor ezt érzi az ember, akkor nem foglalkozik azokkal az emberekkel, akinek könyörögni vagy magyarázni kell, hogy ezt vagy azt hogy értem, mire gondolok mikor így cselekszem. Ilyenkor semmi sem fáj, nincsenek problémák. Még egy dolog. Én nem Fruzsitól, vagy bárki mástól várom el a boldogságomat… de velük együtt vagyok boldog. Ami teljesen más.
Hálás vagyok mindenkinek, aki szeret és aki megérti az én sajátos életérzésemet. Mert ezt az életérzést nem lehet elmagyarázni, nem lehet behatárolni. Egyszerűen érezni kell, – és akik ismernek érzik. Ezért nagyon köszi nektek!